Sópipa
(nem egy bonyolult valami)
Szóval az úgy volt, hogy a minap beszélgettünk egy kiváló barátommal arról, (a minap itt hónapokban értendõ) hogy volt neki egy ilyen sópipája. Mivel az a pipa egy véletlen baleset folytán beázott, így kénytelen volt kidobni. Én pedig felkínáltam, hogy megkeresem az öregem régi pipáját, és ha még mûködik, (miért is ne tenné) akkor odaadom neki. A pipa persze meglett, csak annyi baja volt, hogy legalább tíz évet hányódott, illetve porosodott, valamint a fater használta is egy ideig. Na most ilyen állapotban nyilván nem adom oda. Viszont jó lenne valahogy megpucolni anélkül, hogy ez is beázna.
A képen egyébként a már megfürdetett pipa, és a belõle -a fürdés erejéig- kitermelt ásványi só látható.
Nem hogy a pipa, de még a doboza is megvan!
A dobozra rákerült többek között a pipa helyes használatára vonatkozó leírás is.
Némi háttér infó a doboz hátán.
A frappáns szakorvosi megjegyzések mellet arra is fény derül, hogy a Sópipa valóban hazai fejlesztésû és szabadalmaztatású eszköz. Egyébként ma is kapható termék. Akár elefánt formában is.
Mivel más megoldást nem találtam a nyitásra, ezért beledöftem a csavarhúzómat a pipa zázókupakjába. A sapka színe egyéként nem találomra lett kiválasztva, hiszen van belõle zöld és kék színû is. Ezek a jelzések arra szolgálnak, hogyha nagy a család, akkor se keverjük össze a pipákat. Persze nem magamtól vagyok ilyen okos, csak az imént olvastam el a sópipa oldalán.
A mûgyanta sapka alatt egy szilikon tömítõ van, amit szerencsére nem szúrtam át.
Ez pedig maga hatóanyag.
Majdnem olyan, mint a konyha só, de azért nem szórnám a levesembe...
Bár amekkora állat vagyok, egy szemet csak megnyalintottam. Minõ meglepetés, sós íze van!
Azért a csúnyábbját nem teszem vissza.
Maga a készülék kimondottan ergonómikus formavilágú.
Ez neki az alja. A szûrõlyukak elhelyezkedésébõl arra következtetek, hogy ezt kézzel követték el.
Ha benézek a csutorába, láthatom a felsõ szûrõt is. Fürdés elõtt még itt is volt pár kósza porcica.
A visszacsapó szelep arra szolgál, hogy a kifújt levegõ lehetõleg ne jusson vissza a sókristályokhoz, hanem még elõtte kiáramohasson a pipából. A szelepet egy meglehetõsen spéci ragasztó fogja az amúgy sima porcelán felülethez.
Fogalmam sincs, mitõl van ez a sok hajszálrepedés a zománcon. A középen átvonuló vizszintes csík a pipa két fõdarabjának találkozása. Itt is hasonlóan erõs ragasztót használhattak, mint az elõbb a szelepnél.
Ebbe a lyukba épp hogy a kisujjam belefér. Ezt csak azért írom, mert nem lesz olyan egyszerû visszatáplálni a kristályokat ezen a szûk lyunkon, mint ahogyan azt a szerzõ gondolta elhamarkodottan.
Ellenben ezzel a kis papírtölcsérrel rásegítve valamivel egyszerûbb.
Jelentem egy szem nem sok, annyi sem hiányzik. Vagyis azt az egyet leszámítva, amit elszopogattam. Basszus...
Miután betáraztam a kristályokat, a zárósapkát alaposan körberagasztottam pillanatragasztóval. Bár nem hinném, hogy a mûgyanta és a porcelán úgy egybeforrt volna, mint mondjuk két azonos fajtájú mûanyag, de egészen stabilan fogja a ragasztó.
Kész! Megy az új gazdájának. Itt a vége, fuss el véle!